Fogalmam sincs, miért van az, hogy egyes filmeknél kikérem magamnak a közhelyeket, az előre látható fordulatokat, százszor látott sémákat, másoknál meg kifejezetten jólesik. A Táncterápiánál például cseppet sem zavart, hogy egyetlen váratlan epizódja sincs, az égvilágon minden kiszámítható benne. Na, és? Tetszik. Tartalma van. Lelke. Akárhányszor képes lennék megnézni. Az ilyen filmeket tartja az ember arra, hogy felvidítsák, amikor mélyponton van, hogy megmelengessék a szívét, és…